Teljesen egyetértünk azzal, hogy mi felnőttek elvárjuk, hogy velünk tisztelettel bánjanak. Nem fogadjuk el ha nyilvánosan megaláznak vagy, ha fizikai bántalmazás ér minket. Ezek otthon zárt ajtó mögött és nyilvánosság előtt egyaránt törvény által is büntetett cselekménynek számítanak. A felnőttnek lehetősége van fellázadni és megvédeni magát. Bemehet a rendőrségre feljelentést tenni, akár anoním módon is. Ezután az esetleges traumát joga van pszihológiai segítséggel feldolgozni és túllépni azon.

Most lehet úgy gondolod, ez így kezdésnek túl sok és azért nem ugyanaz, mint rácsapni a gyermek kezére vagy egy “ártatlan fenekelés”. – Biztos?

Egy felnőtt egy gyermek fölött egyértelmű fizikai fölényben van. Ezt nem lehet vitatni. A gyermeknek nincs módja sem megvédeni saját magát, sem fellázadni az erőszak ellen. Kiszolgáltatott állapotban van! Ami a legelgondolkodtatóbb, hogy nem is akar ellenszegülni, hiszen feltétel nélkül szereti a szüleit és amit tőlük kap azt elfogadja mint jót. Ezért is van az, hogy egy a családjától elszakított fizikai bántalmazást szenvedett gyermek, visszakívánkozik haza, sokszor védi az agresszív szülőt.

Az agresszivitás és erőszak nem elfogadott. Akkor hogyan lehetne pozitív szerepe a gyereknevelésben? A szülők általában a következő gondolattal mentik fel magukat : “Egy fenekeléstől senkinek nem lett baja. Azért teszem, hogy megtanulja mi a rossz és mi a helyes! Az ő érdekében teszem!”

Ha jobban belegondolunk, tragédia, hogy a gyermek azt tanulja meg, hogy az erőszak jó megoldás, egy “jótett”, hiszen valaki érdekében tesszük. Akarmilyen formája az erőszaknak ne legyen soha azonosítva a jótettel. Egy 2-5 éves gyermek esetében normális, hogy mivel még nem tudja magát megfelelően kifejezni és megoldani a problémákat előfordul, hogy üt és harap. Ebben a korban külkönösen fontos, hogy ne azonosítsa a probléma megoldását egy másik agresszív cselekedettel.

A konfliktus egy teljesen normális jelenség, ami egész életünkben végigkísér minket. Meg kell tanulni a konfliktust kezelni, kultúráltan veszekedni, erőszakmentesen megoldani a problémákat. Az erőszak nem ad lehetőséget az együttműködésre. Egyoldalúan áll a problémához és akarja azt lezárni. Elzárkozik minden közös megoldástól, a megegyezés lehetőségétől.

Sokat szoktam mosolyogni, amikor felnőttek rászolnak a gyerekekre: “ne veszekedjetek!” … Pedig veszekedni normális, nem lehet mindig egyetérteni mindenben, a konfliktus az élet része. Meg kell tanulni kulturáltan veszekedni, nyitottnak lenni a másik felé és végül együtt túllépni a problémán. Úgy érzem, sokszor mi felnőttek félünk hagyni a gyerekeket veszekedni. Igyekszünk irányítani a helyzetet és megoldást adni. Pedig gyermekeinknek meglepően jó a problémamegoldó érzékük és velünk ellentétben legtöbbször nem is szoktak sokáig haragot tartani. 🙂

Amikor a konfliktus gyermek és felnőtt között van, akkor sajnos hajlamos a felnőtt visszaélni fizikai és értelmi fölényével, vagy egyszerűen csak nem fogadja el, ha nem ő jön ki nyertesként … mintha ez egy verseny lenne…

Inkább örüljünk neki, hogy gyermekünknek megvan a saját akarata, érvei és véleménye. Igyekezzünk megtanítani neki, hogy azt megfelelően érvényesítse és adott esetben kontrollálja. Így lesz majd belőle erős és magabiztos, de ugyanakkor tisztelettudó felnőtt.

Hiszek benne, hogy ha ezt komolyan vesszük a jövő generációja kevesebbet fog hallani erőszakról, megalázásról vagy pszihológiai elnyomásról. Sokkal nyugodtabb és elfogadóbb világot tudnak létrehozni.

Jó “veszekedést” kívánok az egész családnak! 🙂